Eljött a pillanat, amikor rájöttek a vállalkozók, hogy mennyire egy lábon állnak. Hogy eddig mennyire „kényelmesen”, rutinból tolták. Hogy mennyire el akarták hinni, hogy vége a válságnak, megint minden úgy lesz minden, mint régen, kifizetik a tartozásaikat és végre elkezdenek nagy pénzt keresni.
Nem sokan változtattak, nem sokan tanultak az előző válságból, nem gondolkoztak el azon, hogy mi lesz, ha megint lesz egy válság. Márpedig lett. És még mindig apáink elöltöltős puskáival állnak egy láthatatlan ellenséggel szemben.
Azok, akik már több válságot átéltek, azt gondolják, hogy majd valahogy ezt is át fogják vészelni. Majd megint történik valami csoda és megérkeznek azok a megrendelések, amiben már a járvány előtt sem nagyon reménykedhettek. Vagy majd megmenti őket az állam, a jegybank vagy brüsszel.
Végre elkezdenek azon gondolkozni, hogy mostmár végképp itt az ideje, hogy az elöltöltőst lézerre cseréljék, de fogalmuk sincs, hogy hogy kezdjenek neki. 30 éve ugyanúgy csinálják, jó volt az úgy eddig is. A mókuskerékben sosem volt idejük, energiájuk, hogy megálljanak és átgondolják, átszervezzék, most meg attól félnek, hogy nem a legjobb eszközt fogják választani és akkor még nagyobb baj lesz a mellényúlásból.
Nem bíztak senkiben, mert úgy érezték, hogy mindenki féltékeny a sikereikre, el akarják lopni, amit nagy nehezen összeraktak. Vagy féltek, hogy kiderül, hogy minden feketén ment, számla nélkül, okosban.
Most akkor ki mondja meg hogy merre?
Ekkora zajban, amikor ráadásul hirtelen mindenki szakértő lett (jobb esetben nem járványügyi) szinte lehetetlen megbízható forrást találni.
Most ébrednek rá, hogy nemcsak egy lábon állnak, de nagyon egyedül is vannak.
Egyedül, rettegve a döntés felelősségétől, menekülnek és jön a halogatás. Inkább élik vagy próbálják élni a megszokott életüket, akiknek van, az a hobbijába menekül vagy tévét néz, fészbukozik. Hátha megmondja nekik valaki, mit is kéne csinálni. Vagy bejelentik már végre a mentőcsomagot, ami pont rájuk van szabva.
De nem:
